Meghoztam a részt és bocsánat csak tegnap nem volt wifi! De most itt van, remélem tetszeni fog.
ui.: Nagyon Nagyon köszönöm, sokat jelent, hogy olvassátok!
Millió ölelés:Anna
Mosolyogva hallgattam Niall, tekintetem a távolba meredt, ám gondolataim máshol jártak. Hazafelé tartottunk, a fiú lelkesen magyarázott, de sokszor nem értettem mit mond. Hol bólintottam, hol felnevettem, de nem voltam tisztába a történésekkel, mely neki is feltűnt és egy idő után elhallgatott.
-Mi a baj?-kérdezte rám pillantva.
-Semmi - riadtam fel hangjától, hirtelen tértem vissza a jelenbe-Elbambultam.
A fiú nem válaszolt, elgondolkodva meredt az útra és egészen hazáig meg sem szólalt. Fejem az ablaknak döntve bámultam az elsuhanó tájakat, hirtelen nem láttam már értelmét annak, hogy létezem. Gondolataim a két alakon jártak, erőszakosan próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem ők voltak.
Nem szúrhatod el!
Gondolj másra.
Ám bármennyire erőlködtem a gondolat nem hagyott nyugodni. Végül beletörődtem abba, hogy nem tehetek ellene semmit, ám ekkor újabb kérdések rohamoztak meg. Mit kerestek itt? Hogy jutottak ki? Egyáltalán honnan tudták, hogy ott vagyok? Hogy lehet, hogy ketten együtt jöttek? Ezer és ezer ehhez hasonló gondolat kerített hatalmába, éreztem ahogy kissé megszédülök, kezemmel remegve markolásztam az ajtón lévő fogantyút. Féltem, mint még soha és a tehetetlenség egyszerűen kikészített. A rossz beszőtte elmém, megmérgezett és nem volt már visszaút.
-Noah holt fehér vagy!- nézett rám aggódva Niall, mikor lefékeztünk a ház előtt.
-Biztos..biztos csak a fénytől- mentegetőztem, ám ajkaim remegése nem épp az én oldalamon állt.
-Fejezd be a hazudozás oké?-emelte meg hangját.
-Sajnálom- haraptam ajkaimba, miközben kinyitottam az ajtót.
A hideg friss levegő kissé észhez térített kábulatomból, arcom sálam rejtekébe bújva indultam meg a bejárat felé. Niall is követett, majd kitárta előttem az ajtót. A frissen hullott hó ropogott lépteim alatt, ahogy csendesen haladtam a fiú előtt. Tudtam, hogy most nem hazudhatok neki. Nincs már mit vesztenem, hiszen ma elmegyek és soha többé nem lát, talán az emlékezetéből is kitörölnek. Tartozok neki annyival, hogy legalább az igazság kis darabját elárulom, ha az egészet nem is tehetem. Nem hinne nekem, őrültnek tartana és azzal mindent elszúrnék.
Kissé zavartan bújtam ki csizmámból, lehámoztam kabátom, majd sálam ujjába gyűrtem. Igazítottam egyet kissé megviselt lófarkamon, majd feltűrtem vörös pólóm ujját és beljebb léptem a lakásba. Niall a konyhában állt, kezében egy pohár vízzel indult meg felém.
-Alig ittál ma - mosolyodott el haloványan.
-Köszönöm- fogadtam el hálásan, majd hagytam, hogy szorosan átölelve derekam puszit nyomjon hajamba.
Gyorsan kiürítettem a pohár tartalmát, majd a pultra helyeztem. Nem néztem a fiú szemébe, inkább arcom vállába fúrtam, erősen koncentráltam, hogy ne törjek meg. Erősnek kellett lennem, mert csak neki tudok ártani. Nekem már mindegy, de azt nem hagyom, hogy neki is baja essen. Azonban nem voltam még képes elé állni és elmondani az igazságot. Még nem.
-Fölmegyek- szólaltam meg halkan-Kicsit egyedül kell lennem.
-Rendben- engedett el, próbálta leplezni aggodalmát, ám szemei mindent elárultak.
-Nincs semmi baj, jól vagyok- mosolyodtam el erőltetetten- Sajnálom, csak most át kell gondolnom pár dolgot.
-Szólj hogy tudok segíteni - nézett rám kérlelően.
-Ezt az egészet én okoztam és nekem is kell rendbe hozni- ráztam a fejem, majd tettem egy bizonytalan lépést hátra.
Niall nem válaszolt, mire jobbnak láttam gyorsan elmenekülni. Felsiettem a lépcsőn, majd nagy lendülettel nyitottam be a szobámba. Az ajtót kissé túl nagy erővel löktem be, így csak varázserőmön múlott, hogy be nem csapódott. Nem akartam csapkodni, sem ajtókat törni, sem semmi jelét adni kiborulásomnak. Így hát pár percig csak álltam a szoba közepén, a tehetetlen düh újult erővel csapott le rám én pedig ordítani akartam. Törni, zúzni ahogy csak lehet, de nem tettem. Egy könnycsepp szántotta végig arcom, lefolyt bőrömön, majd a padlóra csöppent. Csak meredtem magam elé bambán, védtelenül és ez talán rosszabb volt, mintha romboltam volna.
Szedd már össze magad!
Ez nem te vagy!
Hisztérikusan töröltem meg arcom, majd nagy léptekkel az ágyhoz siettem. Mint egy védtelen kisállat fúrtam tekintetem a párnák közé. Menekülni akartam, de nem tehettem meg, így inkább menedéket kerestem a sok fájdalom és csalódás elől. Fejem lüktetett és szúrt, a hányinger kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy pár óra és mindennek vége. Vége a boldogságnak, a szerelemnek, a jókedvnek. Vége mindennek ami fontos számomra. Karomon lüktetett a tetoválásom, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Fülem halk léptek zaja ütötte meg, mire felkaptam fejem. Ijedten néztem körbe, ám sehol nem láttam semmit. Az ablak nyitva volt, de nem emlékeztem rá, hogy mikor bejöttem hogy volt. A hűvös szél meglengette a függönyt, ezzel egy időben testem kirázta a hideg.Fáradtan kászálódtam ki, egyenesen az ablakhoz siettem, melyet nagy lendülettel zártam be. Azonban újra motoszkálást hallottam, mire ereimben megfagyott a vér, testem ledermedt. Nem mozdultam, nagyot nyelve gyűrtem le a torkomban lévő gombócot, minden erőmmel arra öszpontosítottam, hogy összeszedjem magam.
-Nem is fordulsz meg?- érkezett felém egy ismerős hang, mire szemeim kikerekedtek.
Nagy lendülettel pördültem meg tengelyem körül, ijedtemben nem sokon múlott, hogy fel ne sikítsak. Két alak állt velem szemben, sötét fekete kabátot viseltek, melynek kapucnija eltakarhatta volna arcukat, de még mielőtt megfordultam felfedték kilétüket.
-Mit kerestek itt?- szólaltam meg olyan vékony hangon, hogy még én is megrökönyödtem.
-Érted jöttünk- nézett rám komolyan Mia, szemei megcsillantak a fényben-Elkell mennünk, most azonnal!
-Nem -ráztam a fejem kissé hisztérikusan- Mért kéne elmennem? Mit kerestek itt?!
-Noah nyugodj már meg- lépett közelebb James, mire már automatikusan hátráltam.
-Nem nyugszom!- kiáltottam el magam, az érzelmek dühödt ordibálásként törtek fel belőlem- Hogy nyugodjak le, mikor az életem épp összedőlni készül? Mikor ideállítotok, hogy ti most megmentetek, miközben egész életemben semmit sem tettetek értem. Mindketten hazudtatok, cserben hagytatok. Mért hinnék nektek?
James és Mia megrökönyödtek, arcukra meglepetés ült ki, ám ezt hamar átváltotta valami tőlük teljesen szokatlan érzelem. A bűntudat. Mia keserű grimasszal az arcán bújt ki kabátjából, melyet a földre hajított. Hosszú haja hullámosan omlott vállára és pár másodpercig mintha visszarepültem volna az időben. Láttam magunkat, amint tudatlan gyermekként, önfeledten játszunk, nevetünk, láttam, ahogy szépen lassan felnövünk és valami megváltozik. Sokáig néztünk farkasszemet, olyan volt, mintha magamat láttam volna, arca mindig kemény vonásai megenyhültek, sápadt és nyúzott volt tekintete. Nem értettem semmit.
-Mert a testvéred vagyok- nyújtotta felém kezét-És tudok valamit, amit te nem.
-Miről beszélsz?- értetlenkedtem, tekintetem Jamesre siklott.
-Veszélyben vagy - szólalt meg helyette a fiú - Noah meg kell hogy hallgass. Tudom mit gondolsz, tudom, hogy gyűlölsz és már sosem fogsz bízni bennem. De Miának mi a bűne?
Dermedten meredtem rá, nehezem fogtam fel szavait. Tekintetem Miára siklott, ki még mindig kezét nyújtva állt előttem. Tekintete fátyolos volt, mely megrendített és elgondolkodtatott. Mért nem bízok benne? Talán mert magamra hagyott a bajban, mert elzárkózott előlem? Figyeltem vonásait, minden mozdulatát lestem. Hirtelen jöttem rá az igazságra, oly hirtelen, hogy a súlyt nem bírtam tartani. Hisz csak félt. Nem tudta feldolgozni a veszteséget.
Bizonytalanul emeltem meg karom, kézfejem övéibe illesztettem. A lány megrökönyödve figyelte most már összefont kezünket, tekintetét hirtelen kapta rám és ekkor olyat láttam, amit már nagyon rég. Boldogságot. Arca felragyogott, szemeiben könnyekkel vetette rám magát. Szorosan öleltem, arcomon végigfolyt pár kósza könnycsepp. De most nem fájdalmamban sírtam. Visszakaptam a testvérem ezzel együtt a másik felem is.Mia lassan engedett el, szemei alatt vörös csíkok húzódtak, mire ijedtemben szám elé kaptam kezem. A lány kissé értetlenül fordult a tükör felé, ám úgy tűnt nem rendíti meg a dolog. Mélyet lélegzett, majd újra felém fordult.
-El kell mennünk, minnél előbb - nézett rám újra komolyan.
-De mért?- tártam szét a karom tehetetlenül.
A két személy egymásra nézett, szájuk nem nyílt beszédre, rezzenéstelenül figyelték egymást. Végül Mia megrázta a fejét, majd újra felém fordult.
-Megtudod, de nem most.
-Addig nem megyek sehova - ellenkeztem azonnal.
-Értsd meg, hogy veszélyben vagy!- mordult rám James- Nagyobb veszélyben, mint képzeled! És most nem a száműzésről, vagy a Seolról beszélek Noah! A Halál nem játszadozik, tudja, hogy elég erős vagy hogy legyőzd, nem fogja megvárni míg te végre ráveszed magad , hogy elindulj!
Megrökönyödve néztem rá, nem értettem semmit. Értetlenül kaptam tekintetem Miára, aki ugyanolyan szúrósan pásztázta arcom. Nem tudtam mi folyik itt, csak az járt a fejemben, hogy valahogy el kell búcsúznom Nialltól.
-Rendben- szólaltam meg végül halkan, mire Mia végre fellélegzett és már nyújtotta volna felém kezét-De nem megyek el minden búcsú nélkül!
-Nincs erre időnk!- rázta a fejét James.
-Ha annyira nagy veszélyben lennék nem jöttetek volna ide meggyőzni, hogy menjek veletek! Akkor elvittetek volna!- fordultam felé, majd minden szó nélkül átvágtam köztük.
Szélsebesen rohantam le a lépcsőn, kétségbeesetten kezdtem keresni a fiút. Először a nappaliba rohantam, Niall a kanapén ülve figyelte a tv-t, melyben éppen róluk volt szó. Érkezésemre felkapta a fejét, majd látva kétségbeesett és sápadt arcom azonnal felpattant. Furcsa érzés kerített hatalmába, úgy éreztem a szívem millió darabra törik. A fájdalom behálózta testem, olyan mérhetetlenül zúdult vállamra, hogy azt hittem menten összeesek. Szemeimből kicsordultak a könnyek, sírva vetettem magam karjaiba. Niall nem értett semmit, aggódva próbált csitítani.
-Nagyon szeretlek- suttogtam.
-Én is-simogatta hajam, mire elhúzódtam, hogy szemébe nézhessek.
-Kérlek ezt ne felejtsd el, bármi is legyen- kapaszkodtam karjai.
-Miről beszélsz?- ráncolta homlokát.
-Azt akarom, hogy megtaláld azt a lányt, akit megérdemelsz!- bólintottam, mire még értetlenebbül pillantott rám.
-Noah?
-Én elmegyek- mondtam ki, úgy éreztem jobb nem kerülgetnem a tényt, hiszen nincs sok időm.
-Miről beszélsz? Most?- engedett el, kissé idegesen nézett rám.
-Sajnálom én nem így akartam- ráztam a fejem- Nem tudtam, hogy kéne elmondanom és most sürget az idő.
-Komolyan gondoltad, hogy csak gondolsz egyet és lelépsz?- mordult rám.
-Nem, kérlek-suttogtam megtörten, majd erőt vettem magamon és letöröltem könnyeimet-Niall én más vagyok. Én nem véletlenül jöttem ide, nem véletlenül találkoztunk. Nekem itt kellett lennem.
-Tudod, hogy nem értem- rázta a fejét.
-Engem ideküldtek. vettem mély levegőt - Zayn miatt kellett idejönnöm, de találkoztunk és minden megváltozott.
-Mi az, hogy Zayn miatt?- ráncolta homlokát.
-Niall, én nem akarom, hogy úgy emlékezz rám, hogy az őrült lány- néztem rá kétségbeesetten- Sok mindent nem mondtam el, mert nem tehettem. Elítéltél volna, őrültnek hittél volna. Kérlek emlékezz rám úgy, mint most.
-Noah szeretlek, de elegem van a sok hazugságodból- fakadt ki.
-Nem akartam hazudni- emeltem meg a hangom- Pont ettől féltem! Hogy ez lesz a vége, és megutálsz!
-Nem - sóhajtott keservesen- Nem utállak és sajnálom. De nem értek semmit és nem avatsz be.
-Nem tehetem- ráztam a fejem ajkaimba harapva- Legalábbis most nem. Talán majd mindent megértesz. De nekem el kell mennem.
-Noah...
-Hidd el én csak megakarlak védeni!-fakadtam ki teljesen.
-Mindig ezt mondod- mordult rám újra.
-Mit kéne mondanom?- tártam szét a karom.
-Az igazat.
-Már én sem tudom mi az igazság- suttogtam.
Hirtelen csend telepedett ránk, egyikünk sem szólt, csak meredtünk egymásra. Éreztem, hogy sürgetnek, hogy mennem kell. Közelebb léptem, minden előzmény nélkül csókoltam meg, de nem ellenkezett. Karjait derekam köré fonta, úgy szorított, mintha sosem akarna elengedni, pedig tudta, hogy el kell. Kétségbeesetten kapaszkodtam karjaiba, minden erőmmel megpróbáltam kizárni a gondolatot, hogy ez már a vége. Most utoljára láthatom, most utoljára érhetek hozzá, nézhetek kék szemei. Lassan húzódtam el, könnyeim fátylán még utoljára belenéztem csillogó szemeibe, majd végleg elengedtem. Küszködve a sírással rohantam ki az előszobába, magamra kaptam a csizmám, majd belebújva kabátomba mégegyszer visszanéztem a lakásra, ám Niallt már nem láttam. Ajkaimba harapva akadályoztam meg zokogásom, majd megfordulva kitártam az ajtót, és kiléptem örökre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése