2014. január 25., szombat

20.~Tátongó üresség~

Sziasztok!
Meghoztam a részt, legközelebb megpróbálom előbb hozni,de inkább nem ígérek semmit.Szeretném megköszönni, hogy ennyien olvastok, nagyon sokat jelent! Köszönöm.
ui.:A főcímdalt megváltoztattam, ha érdekel valakit nyugodtan nézze meg!

Millió ölelés és puszi:Anna




~Noah Smith~

-Niall ne! - ráztam nevetve fejem, miközben próbáltam kihátrálni, ám a fiú erősen tolt a kerítés felé-Meg fog enni!
-Dehogy fog- nevetett fel aranyosan, folyamatosan tolva az állat felé.
-Nem akarom- ellenkeztem félve, megfordult a fejemben, hogy az állat leharapja a kezem-Meg fog harapni!
-Noah, növényevő- mosolygott rám kedvesen, ám ezzel sem segített sokat.
-Uramisten!- ráztam a fejem, mikor kezem már közelített az óriás nyakú élőlény felé, melyhez hasonlót még életemben nem láttam.
A Pokolban nincsenek állatok és kezdtem megérteni mért. A nagy állat, mely ha jól emlékszem a zsiráf nevet kapta, bizarrul nyújtogatta felém nyelvét, remélve, hogy eléri a kezemben tartott ételt. Furcsa félelem lett úrrá rajtam, melyen Niall jól szórakozott, ám számomra már nem volt kellemes. Két nagydarab biztonsági őr ácsorgott mellettünk, mivel a menedzser nem engedte volna el Niallt nélkülük. Az egyik, kissé nagyobb, néger férfi keresztbe font karral, unottan nézelődött, nem is próbálta leplezni mennyire unja a mi kis kiruccanásunk,azonban a másik, sokkal szimpatikusabb férfi mosolyogva, visszafojtott nevetéssel figyelt mindket. Jót szórakozott bénaságomon, melyet a másik férfi csak olykor olykor egy lenéző pillantással nyugtázott.
-Csak nyújtsd a kezed te kis beszari- mosolygott folyamatosan az engem ölelő fiú, mire idétlenül követtem utasítását.
Az állat mohón nyúlt kezem után, mire furcsa grimasszal az arcomon inkább lehunytam szemeimet, ám mire újra kinyitottam már hűlt helye volt a zoo csemegének, az állat elégedetten hajolt arrébb a többi felé nyújtott finomságért.
-Látod még élsz - nevetett ki Niall, mire kínosan elmosolyodtam.
-Nem láttam még ekkora állatot- védtem magam.
Niall idétlenül mosolyogva bámult rám, mire fejem rázva elnevettem magam. Karjaimat szorosan dereka köré fonva bújtam hozzá, mire karjai automatikusan öleltek át. Mosoly az arcomon levarkarhatatlannak bizonyult, miközben erősen beszívtam férfias illatát. Nem akartam elengedni soha, ám pillanatnyi boldogságom valami mindig keresztbe húzta. Tekintetem pár másodpercre elhomályosult, ajkaimba harapva akadályoztam meg, hogy előtörjenek belőlem az érzések. Megakartam védeni és ehhez az kellett, hogy elengedjem. Mégsem voltam képes minden bűntudat és lelkiismeret furdalás nélkül a szemébe nézni. Így mikor megéreztem puha ajkait arcomon, számba keserű íz költözött, mégis felhelyeztem az álarcom és mosolyt erőltettem magamra.
-Na, akkor mehetünk?- mosolyodott el izgatottan- Azt mondtad még egy állatot megnézünk és aztán mehetünk az étterembe.
-Ezt mondtam?-ráncoltam homlokom, mire elnevette magát, majd intett a két biztonságiőrnek, akik miután kijelentette, hogy meghívja őket, már sokkal barátságosabban indultak el velünk.
Niall szorosan ölelve derekam lépkedett mellettem, arcán gyermeki mosollyal figyelte az állatkerti étterem kibontakozó körvonalait. Páran rögtön felismerték és nagy fanatikushoz híven megpróbáltak a közelébe férkőzni, ám a biztonsági őrök keresztbe húzták számításaikat, mikor megkérték őket, hogy most ne zavarjanak minket. Persze a megszokott kérdések sem kerülték el figyelmem, melyet ma már párszor el kellett viselnem. Ki ez? Mit akar ez Nialltól? Együtt vannak? Ezek tartoztak a jó kategóriába, ám volt aki olyan trágár módon nyilvánította ki véleményét, hogy azt már Niall sem hagyhatta szó nélkül. Így lehetett, hogy a biztonsági őröknek nem Niallt, hanem a rajongókat kellett megvédeniük, a kicsit ingerült fiú elől. Azonban ez a nap folyamán csak egyszer történt meg, azóta Niall kordában tartja feltörekvő indulatait.
-Mivel szolgálhatok?- állt meg az asztalunk mellett egy idősebb éveit taposó férfi, kezében egy noteszt tartva érdeklődve pásztázta tekintetünket.
Míg Niall és az őrök megrendelték az összes létező ételt az étlapról, én beértem egy kávéval és egy kis brownieval. Az asztalunk épp az ablak mellett foglalt helyet és mivel a két fickó belülre parancsolt minket azzal az indokkal, hogy megvédjenek az őrült rajongóktól ha kell, így tökéletes kilátásom nyílt a tóra, mely az állatkert középpontjában foglalt helyet. Tél lévén nem sok állat fürdött a nagy vízben, inkább a parton, összebújva melegedtek, vagy a nekik dobált kenyeret és egyéb finomságokat csipegették. Az emberek mosolyogva, vidáman sétálgattak, vagy éppen igyekeztek valamely állathoz. Gyermekek teljes eksztázisban rohangáltak, vagy sétáltak szüleik mellett, párok ücsörögtek egymást mellett a padokon, jól összebújva, nehogy fázzanak. Számra mosoly húzódott, fejem az  ablaknak döntve kortyoltam bele kávémba, melyet közben a pincér elém helyezett. Niall boldogan látott neki étele elfogyasztásának, ám az őröknek kisebb erőfeszítésébe került, hogy két rajongó tudtára adják, hogy most nem fotózkodhatnak. Láttam a tekintetükben a csalódottságot, mintha egy álmuk hullott volna a porba éppen. Számon keserű mosollyal figyeltem,ahogy arrébb sétálnak, majd letelepedve az egyik asztalhoz, azért távolról figyelnek bennünket. Kissé meglepett, hogy ők nem tették szóvá jelenlétem, nem dühöngtek és nem is törtek ki nagy féltékenységi rohamban. Ehelyett, mikor észrevették, hogy figyelem őket elmosolyodva intettek felém egyet, mire meglepetésemben először fel sem fogtam, majd idétlenül visszaintettem. Figyelmem inkább a browniemnak szenteltem, miközben hallgattam a barátságosabb őr és Niall beszélgetését.
-Niall, ha nem jössz megkereslek és elcipellek-figyelmeztette, mire értetlenül a fiúra kaptam tekintetem.
-Nekem az megfelel- mosolyodott el, mire a mellette ücsörgő őr megcsóválta a fejét, ám szája szegletén mosoly bujkált.
-Zayn nem nyavalyog annyit mint te-tekintett vissza ebédjére.
Erre már Niall nem válaszolt, csak egy futó mosolyt villantott felém, majd újra az ebédjébe merült. Nem igazán értettem miről lehet szó, de a fiút ismerve nem lehet olyan fontos, különben úgyis tudnék róla. Fejem az ablak felé fordítottam, érdeklődve kémleltem körbe a tavat. Tekintetem hirtelen akadt meg egy fiún, szemeim kikerekedtek,lélegzetem egy másodpercre elakadt. A fiú háttal állt, ám még így is felismertem.
Lehetetlen.
Képzelődsz.
Azonban testem ledermedt, szaggatott lélegzetvételekkel figyeltem az alakot ám az nem fordult meg. Láttam, hogy keres valakit,idegesnek tűnt, testtartása és az, hogy fejét ide oda kapkodja erre utalt. Nemsokára egy kapucnis, alacsony lány sietett mellé, fejét rázva adta tudtára, hogy nincs meg akit keresnek. Dermedten figyeltem őket, ám nem fordultak meg, ehelyett elindultak az ellenkező irányba.
-Noah, mi a baj?-rántott vissza Niall hangja, mire kissé ijedten felé fordultam-Sápadt vagy..
-Semmi - ráztam a fejem,arcomra mosolyt varázsoltam.
Csak beképzeled magadnak.
Nem ő volt.
Lassan befejeztük az étkezést, az őrök kiengedtek minket, majd oldalunkon megindultak a kijárat felé. A két lány szomorúan figyeltek minket, mire furcsa érzés kerített hatalmába. Hirtelen torpantam meg, mire a két őr és Niall is értetlenül felém kapták fejüket.
-Egy fotót sem lehet?- néztem a barátságosabb őrre, remélve, hogy megtudom hatni.
-Nem- rázta a fejét.
-Egy képbe senki sem hal bele- húztam ki magam, mert idegesítően felém magaslott a férfi-Nézze milyen csalódottak.
-Akkor sem- ellenkezett, ám már koránt sem olyan határozottan.
-Ne már Paul, egy kép belefér- bökte oldalba Niall, mire hálásan elmosolyodtam.
-Nem lehet és most menjünk- lökött rajtam egyet a fekete bőrű, komor őr, mire megbotlottam és nem sokon múlott, hogy el ne essek.
-Elment az esze?!- húzott magához Niall bosszúsan.
-Mennünk kell, a kisasszony csak hátráltat- bólogatott, mire éreztem,ahogy Niall izmai megfeszültek.
-Megcsináljuk a képet, azután meg gondoskodom, hogy magának ne legyen több munkája!- emelte meg a hangját, majd karom fogva átfurakodott a két férfi között.
Paul arcán gúnyos mosoly jelent meg, ám ezt hamar leplezte és elindult utánunk, míg a másik kelletlenül toporgott egy helyben minket figyelve. A két lány, akik valószínűleg fül- és szemtanui voltak a kisebb összetűzésnek most elképedve bámulták a feléjük közeledő fiút.
-Sziasztok-mosolygott rájuk Niall, mire a két lány majdnem felsikított-Úgy hallottam szeretnétek egy képet.
-Uramisten..-suttogta az egyik, hosszú barna hajú.
-Igen- mosolygott euforikus állapotban a barátnője is.
-Megcsináljam?- ajánlkoztam fel kissé félve, mire a lányok felpattannak.
-Megtennéd?- pislogtak rám csodálkozva, mire csak elvettem a felém nyújtott fényképezőt.
A két lány beállt Niall két oldalára, én pedig hátrébb lépkedtem, hogy mindenki benne legyen. Mosolyogva készítettem el a fotókat, Niall adott pár autogramot, majd egy kicsit még beszélgetett is a lányokkal, akik óriási boldogságukban volt, hogy válaszolni is alig tudtak. Mosolyogva figyeltem őket, mígnem Paul már ránk szólt, hogy tényleg menni kéne.
-Köszönjük- pillantott rám hálásan a barna hajú, mire csak elmosolyodtam-Niall nagyon szerencsés.
-Tudom - nevetett a fiú, miközben átölelte derekam lassan elindultunk Paul után.
Kissé meghatódva intettem nekik még egy utolsót, majd kiléptünk a meleg étteremből. Azonnal megcsapott a téli hideg szél, mely átfújt sálamon, így megremegtetve testem. Lassan lépkedtünk le a lépcsőn, majd a tó irányába indultunk. Gyomrom görcsbe ugrott, tekintetemmel ijedten kezdtem keresni az előbb látott alakot, ám már hűlt helye volt. Nyugodtságot erőltettem magamra, nem akartam elszúrni ezt a pár órát, míg még vele lehetek, ám szorongásom és a torkomban lévő gombóc továbbra sem távozott.
Képzelődtél.
Nem szúrhatod el.
Mosolyt varázsoltam arcomra, majd szorosan a fiúhoz simulva lépkedtem tovább mellette. Tekintetemmel sokszor kerestem az ismerős alakokat, ám miután tíz perc múlva sem adták jelét, hogy ők lennének, inkább bebeszéltem magamnak, hogy csak képzelődtem. Niallal kézenfogva sétálgattunk, miközben Paullal beszélgettünk, aki közben már teljesen elfelejtette, hogy neki most vigyázni kéne ránk. A másik őr, kinek már nevére sem voltam kíváncsi csendben kullogott mögöttünk és elküldte a kelletlen rajongókat.
-A többiek mit csinálnak?-érdeklődtem a fiútól, mikor megálltunk a tó mellett.
-Louis és Liam úgy tudom a barátnőikkel vannak, míg Harry és Zayn hazalátogattak-gondolkodott el, mire elmosolyodtam.
-Te szoktál hazamenni?- pillantottam rá, mire szorosabbra fűzte karjait derekamon.
-Nem nagyon -mosolyodott el szomorúan- Inkább a családom jön hozzám, de nagyon ritkán. Fogalmam sincs mikor jártam otthon utoljára. Talán 1 éve.
-Nem gondoltam volna, hogy ez az egész ilyen nehéz-motyogtam halkan.
-Mi?
-Híresnek lenni. A legtöbben szerintem úgy gondolják, hogy ez csakis a zenéről a rajongókról szól. Pedig ennél ez több és nehezebb is sokkal-gondolkodtam el.
-Imádom csinálni, de néha szívesebben lennék hétköznapi srác, hétköznapi dolgokkal és barátokkal- ismerte be.
-Szívesebben lennél olyan, mint a többiek- szólaltam meg halkan-Hogy úgy élhess, mint mindenki más, olyan lehess mint ők. Hogy ne tűnj ki a sorból, ne kelljen úgy élned, hogy te más vagy.
-Pontosan- bólintott, majd mosolyogva rám pillantott.
-Ha olyan vagy, mint mindenki nem ítélhetnek el- suttogtam, erősen kellett koncentrálnom, nehogy megtörjek-Megígérsz nekem valamit?
-Persze-vont magához még közelebb.
Tekintetem a távolba meredt, nem volt erőm a szemébe nézni. Féltem ha meglátom kék szemeit végleg megtörök. Megtörök és már sosem tudom majd eljátszani, hogy minden rendben. Nem lesz már vissza út, a lejtő olyan meredek lesz alattam, hogy már senki sem menthet meg a mélytől. Úgy érzem folyamatosan zuhanok. Zuhanok egy olyan gödörbe, aminek nincs vége sosem, ám ha leérek már nem jutok ki sosem. Nem lesz senki, aki segítene, egyedül maradok egy olyan helyen, ahol már nincs értelme küzdeni. Már nem lesz ki, akiért megérne harcolni, hiszen nincs senkim. Mindenkit elvesztettem, aki valaha fontos volt, nem maradt más, csak a tátongó üresség.
-Bármi történik is - szólaltam meg vékony, akadozó hangon - Emlékezni fogsz rám!
-Mért mondod ezt?- fordult felém kétségbeesetten.
-Ígérd meg!- hunytam le szemeimet, melyek kezdtek elhomályosulni.
-Sosem felejtenélek el- ölelt át szorosabban.
Szemeimet lassan nyitottam ki, ám egy óvatlan könnycsepp így is legördült arcomon. Ajkaimba harapva ráztam meg a fejem, nem akartam gyengének tűnni, nem akartam elrontani semmit. Niall óvatosan törölte le arcomról a könnyet, kezével állam alá nyúlva húzott magához közelebb. Ajkaink finoman értek össze, ám ez a csók most más volt. Tele félelemmel, kételyekkel, féltéssel, kérdésekkel. Kétségbeesetten kapaszkodtam karjában, úgy éreztem, ha elengedem örökre elveszítem.
-Szeretlek- motyogtam ajkaira, mire elmosolyodott.
-Szeretlek.

2014. január 16., csütörtök

19.~Ha minden kötél szakad~

Sziasztok!
Remélem nem csúsztam olyan nagyon sokat a résszel, megpróbálom mindig hozni időben de ez sokszor nem sikerül. Ezért nagyon nagy bocsánatkéréssel tartozom, de megpróbálom hozni amint tudom.A részhez annyit fűznék hozzá, hogy ez most Mia szemszögéből íródik, remélem tetszeni fog!
Millió és még annál is sokkal több ölelés:Anna


~Mia Smith~

Az ablak törött. Szilánkok a földön. A bútorok feldőlve.Az ágy a szekrények feltúrva. Papírok szétszórva. Könyvek, tárgyak eltörve. A csillár megrepedve.
Légzésem elakadt, testembe merev mozdulatlanság költözött. Kintről hűvös szél lengette meg a függöny ép részét, felkeverve a földön kiterülő, megtaposott, tépett lapokat. A szekrény feldőlve hevert a szoba közepén, könyvek, tárgyak, ruhák szétdobálva mindenhol. Döbbenten néztem végig a szobán,melyből már semmi sem emlékeztetett régi önmagára. Életemben először tanácstalannak és értetlennek éreztem magam, pár pillanatig a veszteség hulláma söpört át testemen, de ezt az érzést egy másodperc alatt elűztem. 
Erős vagy.
Ez a sorsod.
Ne gondolj .
Bizonytalanul léptem beljebb, tekintetemmel nyomokat vagy bizonyítékot kerestem. Az egész szoba teljesen felismerhetetlen lett, minden egyes lépésem alatt megroppant vagy összetört valami. Nem értettem ki tehette és azt sem mért? Mit kereshettek Noahnál, hogy így feltúrtak mindent? 
Valami fontosat. Ebben biztos voltam, ám továbbra is értetlenül kémleltem a szobát, melyet nem is olyan régen még Noah hangja töltött be.
Fejezd be Mia.
Erős vagy!
Tekintetem megakadt egy képkereten, mely egy széttépett könyv maradványai alól nézett rám. Lassú, óvatos léptekkel indultam meg felé, ám hamar rájöttem nincs értelme figyelnem hova lépek, itt már semmi sem maradt épségben. Lehajolva azonban ismét figyelmesen emeltem meg a könyv lapjait, majd kiemelve a képet a törött keretből felegyenesedtem. Éreztem, ahogy testem szokatlan, furcsa érzés járja át, mely ellen sehogyan sem tudtam védekezni.Szemeim kissé elhomályosodtak, mire erőszakosan töröltem meg őket, majd erőszakosan kényszerítettem magam, hogy ne érezzek. Tervem bevált, nemsokára már hűvös, hideg szívvel figyeltem a két egyforma lányt, amint a képről mosolyognak rám.
  -Rég volt már, nem igaz ? - léptem csendben Noah mellé. Kezével végigsimított a kereten , mintha ezáltal az elméjébe akarná vésni a képet , két kislányról , akik nem törődve a szabályokkal, önfeledten élvezik egymás társaságát.
   -Rég ... - ismételte halkan, majd visszatette a képet a helyére.
Rezzenéstelen arccal meredtem magam elé, az emlékek felülkerekedtek akaratomon, befolyásolva ezzel pillanatnyi gondolkodásom. Valahogy egy percre úgy éreztem rosszat tettem. Rosszat tettem mikor úgy döntöttem nem foglalkozok másokkal, mikor elfordultam Noahtól, mikor magamba roskadtam ahelyett, hogy segítettem volna. Rosszat tettem, mikor minden gátlás és érzés nélkül megöltem a fiút, és mikor visszajöttem nem törődtem senkivel. Rosszat tettem, mikor azt hittem jól cselekszem. 
Azonban az ennek az érzésnek már nem maradt helye testemben, szívem helye újra megkeményedett, arcaim vonása újra érzelemmentessé vált. Ne maradt más, csak hideg, ördögi gonoszság, mely eddigi életem végig kísérte. A fényképet dühösen ejtettem ki kezemből, azonban tekintetemmel végigkövettem, ahogy szét lassan a földre hullik, majd elveszik az emlékeim szűkös börtönében. Gyors léptekkel indultam meg kifelé, nem néztem vissza, szélsebesen viharoztam ki a házból. Úgy éreztem menekülnöm kell és ezegyszer nem az eszem diktált. Futva suhantam el az ördögök mellett, akik mérgesen morogva kiabáltak utánam, de nem érdekeltek. A város szélén járhattam már, mikor valami érzés költözött testemben, mely nem hagyott nyugodni. Eszem vitt volna tovább, ment volna addig, amíg végül el nem érek oda, ahol nincs semmilyen elvárás, semmilyen fenyegetés, azonban lábaim megtorpantak. Az út közepén dermedtem le, fejem vészjóslóan kapkodtam két irányba. Tovább megyek és pár órára elmenekülök a sok teher elől, vagy azt teszem, amit érzek és talán elkövetem éltem legvégzetesebb hibáját. A döntés egyszerű volt, azonban valami nem engedte, hogy most is a könnyebb utat válasszam és ebben a percben valamiért úgy éreztem cselekednem kell.


-Mit keresel itt?- kerekedett ki James szeme, mikor ajtót nyitva megállapodott a tekintete rajtam.
-Beengedsz?- lestem át a válla felett ellenőrizve, hogy nincs-e vele valaki.
A fiú habozott, nem értette mit akarok tőle, ám pár perc múlva félreállt, így beléptem a sötét lakásba. Fekete magassarkúm hamar letornáztam magamról, majd James oldalán beljebb lépkedtem a lakásban. Sosem voltam még nála, így a kelleténél kicsit több időt töltöttem a ház feltérképezésével. Az előszobától jobbra rögtön nyílt egy kis nappali, melynek közepén egy fekete kanapé foglalt helyet. A fal mentén üvegszekrények sorakoztak, melyekben többnyire mappák, iratok és papírok voltak, ám némelyiken pár képet véltem felfedezni. Balra egy kisebb konyha nyílt, az asztalon épp James ebédjének maradékai hevertek, valószínűleg megzavartam ebédjét, de ez most hidegen hagyott. Az előszobával szemben egy lépcső vezetett fel az emeletre, ahonnan misztikus, fekete áradt.
-Mit akarsz tőlem?- tért a lényegre a fiú, mikor mindketten beléptünk a nappaliba, ám egyikünk sem szándékozott leülni. Zavartan, feszülten ácsorogtunk mindketten, éreztetve, hogy most nem bájcsevegésről lesz szó.
-Te is tudhatott, hogy nem magamért jöttem- emeltem meg fejem, mire a fiú tekintete hirtelen elborult-Tudom, hogy tudod mi történik Noahval és ebből nem zárhatsz ki!
James arca hirtelen komorult el, már végképp nem próbált meg úgy tenni, mintha szívesen látna. Tekintete ködös maradt, hideg, hűvös szemekkel vizslatott. Várta mikor török meg. Azonban álltam tekintetét, arckifejezésem eltökélt maradt.
-Tudom ,hogy nem érdekel -mosolyodott el gúnyosan, majd megindult az ajtó felé, melyet ki is tárt-Most menj el.
-Nem fogok James, jól tudod- néztem vele farkasszemet - Engem nem kényszeríthetsz, én viszont tudlak téged!
-Ugyan mivel?- nevetett fel kényszeredetten.
-Tudom a titkod James - fontam össze karjaimat mellkasomon, miközben ráerősen vizslattam vonásainak változását-
-Dehogy tudod - rázta a fejét, mire rajtam volt újra a sor,hogy gúnyosan elmosolyodjak.
Pár percig csendben meredtünk egymásra, a feszültség csak úgy vibrált, még ha nem is álltunk közel egymáshoz. Végül keserűen elfordítottam a fejem, testemmel a falnak dőlve figyeltem az emeletről leszűrődő furcsa derengést. Az emlékek megint elöntöttek, ereim megfeszültek, de túlságosan fájt küzdenem.
-Mindig is lenéztél - mosolyodtam el fájdalmasan és úgy éreztem megtört a jég. Az eddig viselt álarc megrepedt, majd a porba hullott és ekkor olyan védtelennek és sérthetőnek éreztem magam, mint soha- Én voltam a kis húg, aki magába roskadt, mert nem bírta el a terhet. Ezt gondoltad te is, nem? Sosem gondoltál rám úgy, hogy én Mia vagyok, neked csak Noah testvére voltam. Sosem gondoltál rám, úgy, mint én rád. 
-Mondtam, hogy félreértés volt...- vágott közbe, idegesen kezdett mentegetőzni.
-Részedről- néztem bele kék szemeibe, melyekben értetlenség csillant-Több vagyok, mint aminek hiszel, sokkal több vagyok és voltam is! Nem tudod mire vagyok képes, nem tudod miket vittem véghez. Erősebb vagyok Noahnál, mindig is az voltam, de erősebb vagyok nálad is. Mert te gyáva vagy James! Nem vagy több azoknál, akik gyáván meghúzzák itt magukat!
James tekintete eltorzult, kezei hirtelen ökölbe szorultak. Láttam a dühöt testében, éreztem heves szívdobogásait, de álltam tekintetét. Lassan indult meg felém, fenyegetően, idegesen meresztette rám szemeit, de nem mozdultam. Vártam. A fiú hangosan kiáltott fel, megindult felém. Keze lendült, ám nem talált célba. Ehelyett a falba verte kezét, majd mely ezután elernyedt, a fiú nagyokat lihegve döntötte homlokát a falnak. Csendesen álltam a fal mellett, megviselt vonásait tanulmányoztam. Nem lepődtem meg tettén, tudtam, hogy nem mer bántani és pont az önbizalmam volt ami megtévesztette és ezért nem ütött. Rájött, hogy engem nem tud megijeszteni.
-Mit akarsz tőlem? - fordult felém ziláltan, mire sóhajtva ellöktem magam a faltól.
-A múltat nem tudjuk letagadni, bele kell törődnöd. Megtörtént és kész. És bár nem akarom, de miattad elfelejtem- álltam meg vele szemben - Viszont jogom van tudni mi történik Noahval, hogy hol van, vagy épp hogy halad a tervel.
James még mindig megtörten állta tekintetem, éreztem, ahogy gondolatok ezrei játszódnak le benne, de elgondolkodott szavaimon. Pár percig némán néztünk farkasszemet, majd James ajkait fájdalmas sóhaj hagyta el.
-Feladta- szólalt meg fáradtan, ám szavai mögött mérhetetlen keserűség bujkált.
-Mi?-ráncoltam szemöldököm döbbenten.
-Feladta, nem csinálja- mordult fel idegesen.
-James velem ne viccelődj!- emeltem meg hangom frusztráltan, azonban én is tudtam, hogy ilyennel nem viccelne-Mért tenne ilyet?
-Mert szerelmes, Mia- vicsorgott gúnyosan, ám tekintetéből mérhetetlen fájdalom áradt- Nem öli meg a fiút, te is tudod, hogy nem képes rá.Inkább vállalja , hogy száműzik, hogy megölik, vállalja a Seolt.
-Nem!- kiáltottam el magam, mire James szemei kissé kikerekedtek-Noah lehet, hogy nem ördög, de van esze! Egy emberért nem tesz ilyet!
Hevesen ráztam a fejem, tiltakoztam, hinni akartam, hogy James hazudik. De a fiú csak állt, tekintete üveges maradt, keserűen nézett rám. Lassan tértem csak magamhoz, mikoris tudatosult bennem szavai súlya. Azonban ekkor olyan történt, mint soha. A tekintetem elhomályosult és nem tudtam megakadályozni. Az első könny kicsordult szememből, mire fájdalmamban felordítottam.James ijedten kapott utánam, megelőzve, hogy a földre zuhanjak, ám a fájdalom nem lankadt. Minden egyes könnycseppel, mintha vágást ejtettek volna szívemen. A fájdalom erősödött, mire végre összetudtam szedni magam annyira, hogy felegyenesedjek. Könnyeim elapadtak, ám James rémült tekintetéből már mindent értettem. Lassan indultam meg a tükör felé, ám nem mertem belenézni. Ördögnek nem szabad érzelmet kimutatni, nem szabad megtörnie. Míg nem teljes értékű, csak tanonc, addig nem lesz következménye, azonban ha már ördög, ez nem így van.
Arcizmaim megfeszültek, tekintetem rémült és ijedt volt, amint megpillantottam tükörképem. Arcomon véres csíkok húzódtak, nyoma sem volt könnynek. Egy ördög nem sír, csak a szíve vérzik.
-És te meg otthagytad? - fordultam dühösen a fiú felém, nem törődve kinézetemmel- Nem ellenkeztél, nem szembesítetted a következményekkel?!
-Rájött a titokra - tárta szét karjait tehetetlenül - Rájött, hogy megöltem Kimet!
-És?- mordultam rá hevesen-Hiszen...
-Nem tudja!- vágott közbe - Nem tudja mért tettem.
Szemeim kikerekedtek, döbbenten néztem a fiúra. Mindig is azt hittem, Noah tudja mit tett James, vagy legalábbis azt tudja, hogy veszélyben volt.De úgy tűnt James nem mondott neki semmit, így Noah nem tudhatja mekkora veszélyben van.
-Te barom!- kiáltottam rá-Megfogják ölni, erre nem gondoltál?
-Elviharzott - védekezett, mire hitetlenül meredtem rá.
Nem szóltam, csak keserűen tettem csípőre kezem. Gondolataim átvették az irányítást, ide oda cikáztak fejemben, én pedig nem tudtam logikusan helyre tenni őket. Csakis egyet tudtam. Noah nem hallhat meg!
-Szereted?- néztem fel rá és bár fájt, de álltam tekintetét.
-Sajnálom- suttogta, mire csak ajkaimba harapva megráztam a fejem.
-Mindig is tudtam- suttogtam- Fáj, hogy csak játszottál velem.
-Mia én - lépett közelebb, de hevesen elhúzódtam.
-Nincs szükségem rád James, már nincs. Elfelejtem ami volt, Noah miatt- néztem keményen - De nem hagyom, hogy Noaht is elvegye tőlem a sors!
-Mit akarsz mit tegyek?- tárta szét karjait tanácstalanul.
-Ma van a nyolcadok nap, nincs sok időnk - túrtam bele hosszú hajamba, majd nagy levegőt vettem-Ki kell játszanunk a Halált.
-Megőrültél!- tiltakozott fejét rázva.
-Csak megakarom menteni, te nem?!- kiabáltam rá, mire ledermedve megadóan bólintott.
Mindketten gondolataink gödrébe zuhantunk, ahonnan úgy éreztem nincs kiút. Görcsösen erőltettem, hogy megoldást találjak, de minél jobban erőlködtem, annál tanácstalanabbnak éreztem magam. Ha minden kötél szakad, nincs már mit veszteni. Noah nem tudja mekkora veszélyben van, nem sejtheti és ez a mi hibánk. Mindketten tudtuk, de nem szóltunk. James azt hitte megvédi ezzel, de a Halált nem lehet sem becsapni, sem lealkudni. Amit akar véghez viszi, főleg ha az a valaki akkora veszélyt jelent mint Noah. Ő nem tudja ki is valójában, vagy ki nem. 
Lábaim sokszor remegtek meg, magabiztosságom elszállt és hirtelenjében elfelejtettem ki vagyok. Csakis az számított, hogy megpróbáljam rendbe hozni, amit 4 éve elszúrtam. Így hát újra felhelyeztem álarcom, tekintetemre kifejezéstelenséget erőltettem, szívemre újra jég költözött. Magamra öltöttem a régi szerepet, ám most már sokkal több erő kellett, hogy megőrizzem a látszatot. Nem szabadott rosszra gondolnom, elkellet felejtenem a bukás bármilyen esélyét, mert csak így nyerhettem.
Erős vagy.
Ez a sorsod.

2014. január 6., hétfő

18.~Vasálarc~



Fáradtan fordultam oldalamra, miközben takarómat a fejemre húzva próbáltam elmenekülni a világosság elől, mely belepte a szobát. Niall még mélyen aludta az igazak álmát, őt úgy tűnt nem érdekli a fényesség, csakis én nem tudtam még mindig megszokni. Nehezen vettem tudomásul, miszerint ébren vagyok, szívesebben merültem volna édes öntudatlanságba, hogy legalább pár percre kizárjam karom lüktetését, és a fejembe nyilalló fájdalmat. Nem értettem semmit, csakis azt tudtam, hogy valami készülőben van, valami, mely számomra semmi jóval nem kecsegtet. Mintha láthatatlan felhők gyűlnének az égen, melyek készenlétben állnak. Nem támadnak rögtön, először csak megijesztik az embert, futásra, menekvésre késztetik, majd mikor már csitulni kezd a félelem, nagy erővel csapnak le áldozatukra. A gondolatok nem hagytak nyugodni, kényszerítenem kellett magam, hogy ne érezzek semmit. A kis démonjaim újra munkálatba léptek, ott ejtettek rajtam sebet, ahol csak tudtak, téptek, martak, karmoltak.
Kissé ideges állapotomban túl hirtelen pattantam ki az ágyból, így megcsúszva a sima padlón szerencsétlenül ütköztem neki a falnak, mely mintha még meg is mosolyogta volna korai botlásom. Halkan osontam az ajtóhoz, melyet hangtalanul kitártam, majd ki is léptem rajta. Miután meggyőződtem róla, hogy nem keltettem fel a fiút szélsebesen szeltem át a kis előteret, majd halkan beléptem a fürdőbe. A csaphoz érve kissé dermedten pillantottam meg arcom, mely halálsápadtan nézett vissza rám. Kék szemeim fakón csillantak meg a lámpa fényében, tekintem kifejezéstelenül meredt előre. Kezemmel a csapnak támaszkodva közelebbről is szemügyre vettem magam, majd mikor megállapítottam, hogy helyzetem siralmas, megengedtem a vizet majd leöblítettem arcom. A hideg víz életet lehelt elgémberedett tagjaimba, arcom színe is pár fokkal pirosabba váltott. Kezembe véve a fésűm kissé kedvetlenül estem neki hajam rendbe szedésének, mely az esti forgolódások következtében inkább hasonlított egy szénakazalra. Miután ezzel kész lettem, hullámos fürtjeim fejem tetején lófarokba fogtam, majd a csap melletti neszeszeremből előkerestem szempillaspirálom. Niall nem szólt, hogy mennénk valahova, így személy szerint ezt is mellőzném, de már rutin szerűen mozdulnak kezeim. Miután elviselhetővé tettem külsőm halkan átlopóztam a szobába, ahol Niall még mindig nem zavartatva magát aludt békésen. Levakarhatatlan mosollyal az arcomon siettem vissza a fürdőbe, ahol magamra kaptam egy fekete farmert, és egy vöröses, kötött, könyökig érő pólót.
Indulni akartam kifelé, ám lábaim nem mozdultak, tekintetem tükörképemre siklott. Karom lüktetett, azonban fejemben már csillapodott a fájdalom, ám meg meg ránduló arcizmaim nem tanúskodtak sok jóról. Hirtelen nem tudtam már ki néz vissza rám a tükörből. Régen mindig azt hittem tudom ki vagyok, tudom mit szeretnék, azt hittem megtaláltam önmagam, ám mióta a földre csöppentem ez teljes mértékben átértékelődött bennem. Nem tudtam már mit akarok és ki a fontos, nem tudtam ki szeret igazán és ki akar becsapni. A régi énem lassan merült feledésbe, már nem tudtam eldönteni mi a valóság. Az utóbbi napok veszekedései, és kételyei eluralkodtak rajtam, mosolyaim már nem tudtak őszintén szólni mindig. Ami azonban a legrosszabb, hogy akaratom ellenére mást is megmérgeztem. Niall mindig mosolygós, kisfiús énje valahogy eltörpült a sok titkom mellett, a fiú már nem mosolygott minden apróságon, sokszor villant félelem és aggódás tekintetében ugyanakkor düh is. Már nem volt ugyanaz és erről csakis én tehettem. Nem tettem semmit, és pont ezért sodortam másokat is bajba.
Fáradtan és vontatottan csoszogtam le a lépcsőn, tenni akartam valamit, változtatni, hogy legalább Niall olyan lehessen mint mikor megismertem. Már rég nem érdekelt mi lesz velem, valahogy beletörődtem sorsomba, már nem kerestem miérteket. Viszont azt nem engedhettem meg, hogy Niall vagy a többieket is belesodorják ebbe az egészbe. Azt akartam, hogy éljék az életüket minden probléma nélkül, anélkül, hogy bármelyiküknek is komolyabb csalódás származna az én baklövésemből. Velem azt tehettek majd amit akartak, úgy kínozhatnak ahogy jól esik, de a többieket hagyják ki ebből, mert ez az én harcom. Így hát előkutattam az egyik polcról egy tálcát, melyet a pultra helyeztem, majd nekiláttam a reggeli elkészítésének. Jobb ötlet és főzés tudás híján nagy nehezen előkerestem a kenyérpirítót, melybe két kenyeret dobtam, majd ügyesen elindítottam a szerkezetet. Büszkén húztam egy széket a szekrényhez, majd ráállva feltártam annak ajtaját.A látványtól kissé ledöbbentem, ám hamar rendeztem vonásaimat. A szekrényben édességek sorakoztak szép rendezetten, viszont olyan mértékben, hogy majdnem cukormérgezést kaptam a látványtól. Volt ott minden, kakaópor, forrócsoki, cukor, édesítő, málnaszirup, eper és barack lekvár, mogyorókrém, gumicukor, táblás és dobozos csokik, szaloncukrok,pudingpor ezer féle ízben és még sok más olyan dolog, melyet életemben nem kostoltam még. Mindig is tudtam, hogy Niall szereti a hasát, de azt azért nem hittem volna, hogy ilyen sok édességet rejteget előlem. Végül túllépve a sokkon figyelmem a nutella keresésének szenteltem, összpontosítva, minden erős összeszedve vetettem bele magam a szekrény rejtekébe, majd pár perc múlva győztes mosollyal halásztam ki a keresett finomságot. Boldogan ugrottan le a székről, melyet visszatoltam a helyére, majd egy kést előkeresve a pirító elé álltam és vártam, hogy kidobja a kenyerem, azonban az nem szándékozott jönni. Közelebb hajoltam, hogy megnézzem megy-e még, de úgy tűnt a pirító sem tűri, hogy Niallon kívül más is hozzáérjen, mert abban a pillanatban nagy robajjal jelezte nekem, hogy kész a kenyerem. Ijedten sikítva tántorodtam hátra, eltartott pár percig, míg szívverésem a rendes ütemre hangolódott. Mérgesen vettem ki  a kenyereket, ám elfeledkeztem róla, hogy az éppenséggel még forró, így halkan szitkozódva, egyik kezemből a másikba dobálva az ételt futottam a tányérhoz, melyre nagy nehezen ráhajítottam a reggelit. Idegesen vettem kezembe a kést, majd pár perc farkasszem nézés után a forró kenyérrel végül belevetettem magam és vastagon átkentem nutellával, mely kissé megolvadozott a meleg hatására. Kissé kimerülten halásztam ki a tejet a hűtőből, majd egy bögrét megtöltve a tálcával a kezemben megindultam felfelé. Ügyesen egyensúlyozva lépkedtem, ügyelve, hogy nem botoljak meg, a tálca ne repüljön ki a kezemből, a tej ne billenjen ki és a nutella ne borítsa be a lépcsőt.

-Niall - löktem be lábammal mosolyogva az ajtót -Ébren vagy?

-Mondjad- motyogta csukott szemmel, mely azt jelentette nem szándékozik még kimászni az ágyból.

-Kelj fel- szóltam rá, miközben a bögrét az éjjeliszekrényre helyeztem - Ki fog hűlni és most szólok, hogy csak ennyire futotta, nem kapsz repetát.

-Repeta? - pattantak ki szemei, izgatottan vágta magát ülő helyzetbe- Istennő vagy, imádlak!

-Tudom- nevettem fel, majd kezébe nyomtam a tányért.

A fiú habozás nélkül látott neki reggelije elfogyasztásának, míg én kényelmesen helyet foglaltam mellette a puha ágyban. Lábaimat kinyújtottam, míg kezeim összekulcsolva ölembe ejtettem, fejem a falnak döntve pihentettem.

-Ezt bármikor megismételhetjük - nyúlt át fölöttem a bögréért, mire halkan felnevettem.

Azonban jókedvem egy pillanat alatt elszállt, mikor hirtelen rájöttem, hogy nem lesz legközelebb. Szemeim kikerekedtek a felismerésben, melyet a fiú nem vehetett észre, mert belemerült a nutellás piritós rejtelmeibe. Légzésem megakadt, szívem összeszorult, ahogy tudatosult bennem, hogy ez az utolsó nap, mely meg is magyarázza rosszulétem. Niallra emeltem a tekintetem, ajkim már beszédre nyjltak, de a szó megállt a torkomban. Nem...nem lehetek olyan önző,hogy máris elrontom ezt a napot, nem tehetem meg vele. Az akarom, hogy emlékezzen rám, de ne arra, hogy utolsó napunkat nagy fájdalomban, egymást ölelve töltöttük, hanem arra, hogy valami jót, vidám, vicces dolgot csináltunk együtt, így hát az utolsó pillanatban elmosolydtam és minden rosszat elűzve szólaltam meg.

-Bármikor szívesen fogadom fősztöd!- nevettem fel, mire a fiú elmosolyodott.

-Úgyis jobbat főzök- kezdett csípkelődni, melyet kihívásnak vettem.

-Úgy hiszed?- húztam össze szemöldököm, mire bólintva a földre helyzte a tálcát -Azt szívesen megnézem!

-Veszíteni fogsz - hajolt közelebb, kezét finoman derekam köré fonva feküdt le mellém.

-Ha tudnád mire vagyok képes- hajtottam fejem mellkasára, így hallhattam egyenletes, ám annál hevesebb szívveréseit.

-Tudom- mosolygott kisfiús pajkossággal szemeiben.

-Harry nem haragudott meg, hogy nem mentünk tegnap?- jutott eszembe hirtelen az sem zavart, hogy kérdésem egyáltalán nem ide illő.

-Ugyan- legyintett egyik tincsemmel szórakozva - Liam nem érti, hogy hogy lehet, hogy még nem vittél el valami állatkertbe.

-Mért?- értetlenkedtem, ám meg sem vártam válaszát -Azt hiszem mégsem vagyok rá kíváncsi.

-Nem hibáztatlak- nevetett, fel, mire elgondolkodva fordítottam felé tekintetem.

-Mi értelme az állatkertnek? Szabadon is rohangál egy csomó állat, minek fizetni, hogy megnézd őket?- kérdeztem, mivel ez a része homályos volt számomra.

-Nem voltál még állatkertben?-hökkent meg, mire csak megráztam a fejem - Úramisten, most azonnal el kell mennünk!

Meg sem várva reagálásom rántott ki az ágyból és az ajtó felé kezdett húzni. Szemöldököm ráncolva siettem utána, Niall buzgósága kissé meglepett, így mikor már a lépcsőnél jártunk úgy éreztem nem hagyhatom szó nélkül.

-Niall, nem ígérem, hogyha egy szál alsógatyában indulsz el állatkertbe nem leszek fétékeny a sok sipitozó rajongóra - mosolyodtam el, mire Niall kissé értetlenül torpant meg.

-A francba - nézett végig magán, mire elnevettem magam.

A fiú gyorsan rohant vissza a szobájába, míg én elindultam a lépcsőn. Leérve a konyhába siettem, majd kihalászva a baracklevet a hűtőből töltöttem magamnak egy pohárral. Míg én szép nyugotan iszogattam Niall is elkészült, és már rohant is, hogy magéra kapja bakancsát.

-Hova sietsz ennyire, az állatkert megvár - nevettem, miközben kilépve a konyhából nekitámaszkodtam a falnak.

-Nagy az állatkert, minden meg kell néznünk - pillantott rám, majd elmosolyodva felegyenesedett.

-Öltözzek?- néztem rá kérdően, majd felnevettem látva tekintetét és inkább magamra rángattam csízmám.

Belebújtam pulóverembe, majd sálam nyakam köré tekertem és már el is vettem Niall kedvesen felém tartott kezéből kabátom. Úgy tűnt a fiú tényleg sietni akar, ezért inkább nem húztam lányos hülységeimmel az időt, úgyhogy sapkám fejemre húzva már ki is léptem az ajtón, melyet Niall gondosan be is zárt. Innen már nem sietett annyira, szépen komótosan baktattunk le a kapuig, majd míg Niall bezárta azt én a kocsihoz sétáltam, melyet már ki is nyitott. Nagy lendülettel huppantam be az anyósülésre, majd kényelembe helyezve magam izgatottan vártam meg a fiút, aki megkerülve a kocsit be is pattant mellém. A motor halkan indult be, majd pár másodperc múlva már ki is kanyarodtunk az útra.

-Egyébként jobban vagy ? - pillantott rám a fiú, majd tekintetét visszaszegezte az útra - Hajnalban sokat forgolódtál.

-Felébredtél?- kaptam rá tekintetem kissé bűnbánóan-Sajnálom.

-Hülye vagy - jelentette ki, majd látva teljes elképedésem elmosolyodott- Sosem értem, hogy tudsz mindig másra gondolni, mikor valószínüleg a legtöbben már rögtön magyaráznák hol fáj nekik.

-Jobban érdekelnek mások- rántottam vállat, majd mosolyogva elfordítottam fejem.

-Ilyet sem hallottam még soha senkitől -nézett rám pár mádopercre, majd tekintetét kénytelen volt visszafordítani az útra.

Mosolyogva döntöttem fejem az ablaküvegnek, majd London belvárosának utcáit kezdtem figyelni. A zsüzsgés teljesen megszokott volt és már én sem lepődtem meg, mikor órisái tömeg alalkult ki egy egy helyen. Az emberek folytonos rohanásukban nem vették észre egymást, London számukra már nem volt újdonság, így szemrebbenés nélkül mentek el emlékművek, érdekességek, mások számára világcsodák mellett, löktek fel embereket, vagy éppen tolakodtak a tömegen át. Sajnos az ilyen emberek már nem tudták értékelni azt amijük megadatott, bele sem gondoltak, hogy számukra egy ócska csecsebecse, valakinek mennyit jelenthet. Nem tudták értékelni a barátokat, a szerelmeket, a családot, mert természetes volt számukra, hogy van. Viszont számomra a szeretet, a barátság, a boldogság felért minden kincsel, nem is kértem volna többet ennél. Azonban mint minden, ezek is múló dolgok, a boldogság, ha kilépek ebből a világból megszűnik, nem lesz már szeretet, nem lesznek barátok. Egyedül találom majd magam egy olyan helyen, melyet eddig azt hittem ismerek, ám úgy tűnik számomra is tartogat meglepetéseket.